TEMI Móricz Zsigmond Művelődési és Ifjúsági Ház Alapítványa

Tisztelt jelenlévők, kedves vendégek, kedves szakkörtagok!

Szeretettel köszöntelek benneteket a TEMI Móricz Zsigmond Művelődési és Ifjúsági Ház hímző szakkörének bemutatkozó kiállításán! Szeretném megköszönni, hogy ebben a rekkenő hőségben is fontosnak tartottátok azt, hogy eljöjjetek hozzánk erre az eseményre.

Hadd kezdjem azzal, mint ennek a szakkörnek a szakkörvezetője is, hogy több okból is örül a lelkem, ahogy szétnézek ezeken az alkotásokon, amit a kollegák és a szakkörtagok ilyen mutatósan és ízlésesen elrendeztek a bemutatóra. Örülök egyrészt, mivel amikor a Nemzeti Művelődési Intézet „A szakkör- tudásunkkal kézenfogva a közösségekért” című programjába jelentkeztünk, kicsit tartottunk attól, hogy a Nemzeti Művelődési Intézet által térítésmentesen biztosított alapanyagokból, eszközökből, mintákból képesek leszünk- e mindezen alkotásokat létrehozni. A NMI nélkül ez a szakkör nem jöhetett volna létre, ezúton is köszönjük a támogatásukat. Biztosították az alapanyagokat, vásznakat, fonalakat, a hímzéshez szükséges eszközöket, valamint a békés-megyei népi motívumkincsen alapuló mintákat. Továbbá részletes leírást adtak a szakköri foglalkozásokhoz, illetve videón is bemutatták a szükséges öltéseket, az alkotások elkészítésének mikéntjét. Azonban mindezt úgy kellett a szakköri foglalkozásokon feldolgozni, hogy valódi, úgymond élő, hímzésben jártas szakértőt, szakkörvezetőt nem tudtunk alkalmazni és fizetni anyagi forrásaink szűkössége miatt. Szerencsére hamar kiderült, hogy a szakkörbe jelentkezők közül többen is rendelkeznek meglehetős gyakorlattal a témában, úgyhogy a 23 foglalkozást úgy tudtuk januártól június közepéig megvalósítani, hogy ők segítették azokat a szakköri tagjainkat, akik kevésbé voltak jártasak a hímzés művészetében. Így amikor kezdtük látni, hogy bizony készülgetnek a szebbnél-szebb hímzések, megnyugodtunk, hogy lesz mit kiállítani és bemutatni!

Örül a lelkem azért is, amiért be tudtuk indítani a hivatalosan még járványidőszaknak számító időben a foglalkozásokat. Az elmúlt két évben az ismert okok miatt sajnos nagyon visszaszorultak közösségi foglalkozásaink, és sokakat megviselt testileg, lelkileg is ez az időszak, így felüdülés volt ismét egy olyan közösség működését létrehozni és segíteni, akiket a közös érdeklődés, a szép iránti szeretet, a népművészet, a hímzés iránti elkötelezettség is összetartott. Ezek a foglalkozások jó hangulatúak voltak, közösségépítő hatással is bírtak, beszélgettünk, társalogtunk, miközben a hímzések készültek. A szakköri foglalkozások alatt elfelejtettük a külvilág és saját életünk gondjait, bajait.

Azért is örül a lelkem, mert Művelődési Házunk fontosnak tartja a népi és nemzeti hagyományok ápolását, továbbvitelét, és ezt ezzel a szakkörrel maximálisan meg tudtuk valósítani. Ha végignéznek az alkotásokon, láthatják, hogy a magyar népművészet legszebb motívumai kerültek rá mindennapi használati tárgyakra. Ízléses forma és színvilággal köszön ránk modern használati tárgyakon a magyar régmúlt motívum és szimbólumvilága. A Nemzeti Művelődési Intézet elkötelezett a hagyományos szerves népi műveltség továbbvitelében, továbbéltetésében nagyszerű szakemberei, kutatói, művészei által. Ez a vezéreszme találkozik a mi alapfilozófiánkkal is: elevenen megőrizni és továbbvinni a tradíciókat, megőrizni mindent a múltból, ami igaz, szép és felfelé mutat.

Az itt kiállított szép hímzések, tárgyak elgondolkodásra is késztethetnek minket: mi a szerepe egy több száz, vagy akár több ezer éves kézműves és szimbólumhagyománynak a mai világban? Nos, három okból is van jelentősége a mai világban is. Ha a népi szerves kultúrákban és a nagy vallási tradíciókban megfigyelhető világ és ember-szemléletet nézzük, a hármasság, a mesebeli mitikus hármasság köszön felénk: a világ és az ember három részből, testből, vagy anyagból, lélekből és szellemből áll. Erre a hármasságra bukkanhatunk akkor is, ha jobban beleássuk magunkat a kézművesség, legyen az akár hímzés, szűcshímzés, fazekasság, takácsmesterség, ácsmesterség, kovácsmesterség, stb. világába.

A lét hierarchiájában legalul a testi tényező áll. Ez nem értékítéletnek kell venni, hanem egyszerűen a megnyilvánult Lét hármasságának alaptörvényének alapján a megnyilvánult, alsó szinten a testiség, a test, az anyag áll. A kézművesség, mint mesterség alapvetően a testi lét igényeit elégíti ki elkészített tárgyaival, eszközeivel. Hiszen az embernek ruházkodnia kell, táplálkoznia kell, pihenni kell, valahol meg kell húznia magát a természet viszontagságai elől. Ezért ruhát sző, hajlékot épít, kapát, kaszát, sarlót készít. Ezért is nagyon fontos a kézműves tudás, sőt tudomány fenntartása, továbbéltetése. Sokan, főként a fiatalabbak mondhatják erre: ó, minek ilyennel foglalkozni, ott az akármilyen nevű, 10-20 féle áruház, megveszem ami kell, vagy még egyszerűbben: megveszem, megrendelem a netről.

Aztán hogy az a termék, áru, ruha, cipő, vagy akár élelmiszer milyen minőségű, mennyi ideig bírja ki a használatot, és milyen szimbólumokkal, jelekkel van tele, na arról kevesebbet beszélnek. Ugye közhely lett a „kínai” áru fogalma, amely most eltekintve a több ezer éves Kína magaskultúrájától sajnos nem a tartósságáról, a szépségéről és minőségéről híresült el. Továbbá az ilyen vásárlás teljesen személytelen: gyakran azt sem tudjuk melyik kontinensen készült az áru, amit megvettünk, azt meg hogy ki vagy kik készítették, sőt hogy emberek készítették-e egyáltalán, vagy egyre inkább robotok, nos erről fogalmunk sincs. Nem ismerjük tehát még ember esetében sem a készítőt, egy nagyüzemi termelés eredményét tartjuk legtöbb esetben a kezünkben. Nem tudunk a mesterrel egyeztetni, elmondani kívánságunkat, milyenre szeretnénk azt a hímzést, vagy cipőt, vagy ruhát, főként a készítési folyamatba meg egyáltalán nem látunk bele.

És halkan jegyzem meg: az emberiség történelme nem igazán azt mutatja, hogy olyan tartósak szoktak lenni a civilizációi, úgymond „eredményei”. Lehet itt fejlődésről beszélni, felmagasztalni a technikai csodákat, hogy mindent gépek csinálnak már lassan helyettünk, de feltehetjük a kérdést, ami aztán sok lelkendezőbe bennakasztja a szót: mi van, ha jön egy tartós, mondjuk egy hetes, vagy akár hónapos áramszünet? Az egész technikai civilizáció pár nap alatt a romjai alatt heverne, legalább 200 évvel ezelőtti technikai szintre kerülne. Márpedig, főleg a mostani világhelyzetben ez egyre kevésbé elképzelhetetlen, sajnos. Egy hatalmas napkitörés, természeti katasztrófa, vagy egy háború pusztításai egyáltalán nem kizárandó lehetőségek. Nézzük csak meg, mi folyik a szomszédos országban…

És ebben a helyzetben hirtelen egyik-napról a másikra felértékelődnének azok a mesteremberek, hagyományos tudás hordozói, akik tudják hogyan kell földet művelni, eszközöket kovácsolni, edényeket készíteni, ruhát szőni, bútort faragni, kutat fúrni, vadászni, ruhát hímezni, akik ismerik a növényeket-állatokat – a jól megszokott, akár évezredes hagyományt éltetve. Bizony egy ilyen esetben a szerves hagyomány tudása, ismerete életmentő lehet.

Ez a hagyományos mesterségek melletti érv anyagi - testi vetülete.

Nézzük a lelki vetületeket!

Egy mestermunka, vagy bármilyen kézműves munka saját magunk általi elkészítése sokszorosára növeli annak értékét, hiszen tudjuk, hogy mennyi figyelmet, energiát, lelkesedést szántunk rá. Egy kézműves alkotás mindig hordoz valami pluszt a tömegcikkel, automatikus gyártással készült árukkal összehasonlítva. Ez ugyan anyagi szemszögből nézve lehet nem szembetűnő, de lelki szemeinkkel nézve igenis az. Ha egy régi hímzést, vagy fafaragást tartunk a kezünkben, amelynek mestere talán már nem is él, átérezhetjük az anyag megmunkálásában annak a lelkét, lelkesedését, tudását, akár személyiségét, aki ezt a tárgyat az utókorra hagyta. Továbbá az is igaz, hogy minden kézműves alkotás egyedi, még ha hasonlóak is a motívumok, hasonló az alap, mindig van egypár, akár kicsike különbség, ami azt a tárgyat egyedivé és megismételhetetlenné teszi, a tömegcikkel ellentétben.

Előkerült már, és a szakkörtagok is tanúskodhatnak róla, hogy az alkotás folyamata, a kreativitás, valahogy megnyugtatja a lelket, egy más dimenzióba emeli, elfelejteti a gondokat-bajokat, gyógyír a léleknek. Az alkotás folyamatában elszakadunk a mindennapok gondjától-bajától, és egy a fontos: maga az alkotás, és az alkotott tárgy. A fő problémák ilyenkor nem a világban fenyegető események, vagy saját személyes gondjaink, hanem az, hogyan oldjunk meg egy technikai, vagy művészi problémát, hogyan hajtsuk végre a szükséges öltéseket, hogyan kombináljuk ügyesen és elegánsan azokat.

Az alkotás megtisztítja a lelket, maga felé emeli, és valahogy, ha nem önző módon fogjuk fel, egy kicsit a Teremtés visszhangjává teszi.

És ez a gondolat már át is vezet a legkevésbé megfogható, de annál fontosabb vetületre, ami a létezés szellemi szintjével kapcsolatos. Ez a vetület sajnos a mai modern világból szinte teljesen kiveszett, de elődeink, a régmúlt kézművesei, mesteremberei ideális esetben ennek szellemében éltek és alkottak.

A nemrég elhunyt Molnár V. József, valamint Lükő Gábor, Harangozó Imre, René Guénon, Mircea Eliade, Hamvas Béla, és más neves kutatók munkásságából ismerjük, hogy a középkor és a népi szerves hagyomány mesterembere, kézművese teljesen más szellemiségben élt és dolgozott, mint a modern kor gyári munkásai, tömegtermelői. Miről is van szó?

Egy tradicionális vallásban és kultúrában élő mesterember tisztában volt tevékenységeinek szimbolikus és rituális vonatkozásaival. Az alkotási folyamatot elmélyülten, belső összefogottsággal, úgymond szüntelen imádságban végezte, amelynek keretében munkaeszközei szinte rituális tárgyak voltak. Ez felismertette vele azt is, hogy ne a tevékenységében, vagy annak végtermékeiben keresse a célt, hanem hogy az alkotó folyamatot pusztán eszköznek tekintse valami magasabb valóság vagy átélés eléréséhez. Ezek a fő jellegzetességek rögtön elénkbe kerülnek akkor, ha egy összehasonlítást végzünk: ha egy élő hagyomány képviselőinek munkáját összevetjük azokéval, akik egy adott mesterségnek csak a szakmai fortélyait tanulták meg és művelik, anélkül, hogy bensőleg tudatosítanák cselekvéseik valódi értelmét. Mi a különbség? Az, hogy a hagyományban, szerves műveltségben élők tudják – nemcsak gondolatilag, hanem szívükkel-lelkükkel átélve: a teremtés, benne saját magukkal és hivatásukkal, továbbá a mesterségük annak munkaeszközeivel együtt egy földinél magasabb rendű valóság megnyilvánulásai. Épp ezért mesterségük gyakorlása sem lehet más, mint az isteni teremtőművészet földi-emberi leképezése, imitációja. Minden létrehozás, alkotó folyamat, kreatív folyamat mintája a kozmogenezis, Isten tökéletes teremtő aktusa, amelyhez mérten a mesterember elméjét, érzékszerveit és a cselekvéshez használt tagjait tudásának megfelelően egy meghatározott rend szerinti munkába állítja, méghozzá annak érdekében, hogy az univerzum harmonikus rendjét fenntartsa, munkáját pedig minden egyes művelet által tökéletesítse.

És ami a legfontosabb, a mesterember, aki az alkotás, a teremtés princípiumának méltó végrehajtója a földi világban, egyben, mondjuk így: Isten munkatársa is lesz, és így járul hozzá a teremtés munkájához a földi világban, a szépség, a rend, a harmónia létrehozásához. És így saját maga is nemesedik, fejlődik, képességeit maximálisan ki tudja bontakoztatni, és végül még saját magát is képes lesz meghaladni.

A szellemi vetülethez tartozik konkrétan a hímző mesterséghez kapcsolva az is, hogy milyen motívumok, mintakincs kerülnek a tárgyakra. Az, amiben itt is gyönyörködhetünk, nem túlzás azt mondani, több ezer éves örökséget hordoz magában. Mondhatnánk azt is: asszonyaink a hazát mentik hímzéseikre. A legtöbb forma, motívum már akár az újkőkori leleteken is megtalálható, a szkíta, avar kori, honfoglaláskori leletekről nem is beszélve. Magyar népünk, amely valószínűleg sokkal régebb óta a Kárpát-medence lakója, mint azt gondolnánk, híven megőrizte ezeket az ősi motívumokat, és legtisztábban talán a magyar népművészetben hozta azt ismét napvilágra. Ezeknél eredeti funkciójuk szerint valószínűleg kevésbé a díszítő funkció játszott szerepet, mint inkább egyfajta hieroglifikus jel és információközlő szerepük volt, tehát valamit ki akartak fejezni, amire mai tudásunkkal következtethetünk ugyan, de több ezer év távolából megfejteni talán sosem tudjuk.

Messzire jutottunk, a hímzésektől a szellem és az ősidők mitikus világába! Rövidre zárva mondanivalómat, csak annyit szeretnék még elmondani, hogy mindenkinek szeretnék köszönetet mondani akik részt vettek ennek a szakkörnek a megteremtésében, működtetésében, a Nemzeti Művelődési Intézetnek, szakköri tagjainknak, a Békés Megyei Népművészeti Egyesületnek és nem utolsósorban kollegáinknak, akik ilyen ízlésesen bemutatták az alkotásokat!