Talán észre sem vesszük őket, pedig ott vannak a régi házak oromzatán, kedvesen, vagy éppen szigorúan, figyelő és ártatlan arcokkal: angyalok, puttók, torzfejek, a letűnt korok és a jelen néma tanúi. Valamelyikük már több mint száz éve nézi az alatta elmenőket, iskolába siető gyerekeket, andalgó szerelmespárokat, fiatalokat, gondterhelt felnőtteket, ballagó néniket és bácsikat, háborús hadakat, békét ünneplőket, végignézi ahogy a gyerekből ifjú, az ifjúból felnőtt, majd öregecske lesz, és talán sóhajt egyet a nyári éjeken, amikor már nem látja többé a jól ismert arcokat, mert elköltöztek, talán egy másik országba, kontinensre, vagy megnyugodva egy másik világba...
De új nemzedékek jönnek, tél és nyár, tavasz és ősz, és ők csak néznek mosolyogva, néznek ránk. Leginkább azokat kedvelik, akik az általuk őrzött házakban élnek, de ezt nem tudhatjuk pontosan...
A messzi múlt ködébe vesz a szokás eredete, hogy szerencsét hozó, vagy gonoszt, bajt, balszerencsét elűző fejekkel díszítenek templomot, hajlékot. Az is lehetséges, végül már csak azért kerültek a házfalakra, mert kedvesek, szépek, vagy éppen különösek. Mainapság már teljesen kikopott ez a szokás az építészetből. Nem biztos, hogy üdvözlendő ez a váltás...
Becsüljük meg tehát őket, amíg még vannak, akik vigyázó szemeikkel ránk néznek Nyíregyháza régi házairól, és legközelebb emeljük fel fejünket és nézzünk fel rájuk, esetleg kacsintsunk, és az a csoda is megeshet, hogy visszakacsintanak. Ez utóbbit nem garantálhatjuk ugyan, de azt biztosan, hogy megérint minket a régi korok hangulata.
